2016. 04. 07. | Hozzászólok

Keddi blogbejegyzés:

Különös, hogy mennyire elkülönítve tudja magát érezni az ember, amikor egy nagyon vastag vonallal elválasztja a külvilágtól a munka (de másik oldalról persze ez egy áldás, hogy dolgozhatok). Ha úgy vesszük már november elejétől tartott a hajtás, amikor elkezdtünk belemélyedni Sonsoles de Icaza történetébe. Négy részt forgattunk a sorozatból (de egy-egy rész időtartama egyenlő egy filmével), a forgatási munkálatok februárban fejeződtek be, fájdalmas út volt a végéig (epidurális érzéstelenítő nélkül), mire elértünk oda, hogy az érzelmek nyilvánvalóvá váljanak közöttünk, a karaktereink között. És Alig egy héttel később pedig elkezdődtek Alex de la Iglesia El bar című filmjének a munkálatai. Ez egy hat és fél hetes forgatás volt, ami nagyon pörgős volt, és el kellett fogadni, hogy ezekben a hetekben, csak nagyon kevés szabad szombatunk lehetett.

A történetért és minden másért is keményen meg kellett dolgozni, és már elkezdődött a munka, amikor még nem kelt fel a nap, és még tartott, amikor már lement. Titáni és maratoni napok voltak, amikor megtanultunk a szabad perceinkben egy kézzel vacsorázni, miközben még akkoris dolgoztunk, hiszen olvastuk át, tanultuk a következő sorainkat, jeleneteinket. Olyan hónapok voltak ezek, amikor a közösségi életem egyenlő volt a nullával. Barátok? Néhányszor le tudtam velük ülni, amikor az energiám engedte, de sok nagyon jó barátomat nem is láttam sokáig. De ők tudják, azok, akik körbevesznek, tudják, hogy sajnos vannak ilyen vonalak és vonalak. Vonalak, amik olyan időszakok, hogy mikor van pár szabad perced, inkább a következő napra pihensz rá, gyűjtesz újabb energiát, hogy bírjad a végső sípszóig, mert tudod, hogy a szeretetet meg fogod kapni így is a hosszú várakozás után, és semmi nem fog változni közted és a barátok között. Kétségnélküli szeretet.

De az elmúlt héten végre kicsit minden nyugodt lett. Újra találkoztam az egyik legjobb barátnőmmel, aki társam a munkában és az életben is: Natalia Belda-val. A találkozási pont Barcelona volt, ahol egy egyelőre titkos, új különleges projektről volt szó, amiről még nem árulhatok el információkat, de remélem, pár napon belül már tájékoztathatlak titeket (ha nem itt, akkor a közösségi oldalaimon). Hónapok óta nem voltam Natalia kezei között, hónapok teltek el azóta, hogy nem egy megcélzott külsővel jelentem meg, hogy nem alakultam át egy mesebeli hercegnővé gyönyörű műszempillákkal, szép cipőkkel, ahogyan szerepelhetnék egy divatlapban. Kisminkelte az arcomat milliméterről milliméterre (szerintem már tudja emlékezetből az egészet), kifésülte a hajamat gyönyörű simára olyan hatékonysággal, amivel számomra csak ő rendelkezik. Elővarázsolta azt a pillanatot: egy csillagesőt (így hívom, amikor szinte varázsütésre egy másik személy leszel, teljes átalakulás). Pár napig azt játszottuk, hogy hercegnők vagyunk. Ez is szórakoztató. Ez egy másféle átalakulás, hercegnővé válni nem olyan, mint egy karakter bőrébe bújni egy filmben, ott megvannak az utasítások, milyennek kell lenned, hogyan kell viselkedned, milyen mozdulatokat kell csinálni, de ha hercegnővé alakulsz át, attól az még te magad vagy, csak kis átalakulással külsőleg. Nem a kamera előtt kell magadnak szépnek érezned, hanem a te saját bőrödben, nem azt kell tenned, hogy megjátszod magad, ami aztán átmegy a tv-n vagy a vásznon keresztül, hogy a néző is ugyanúgy érezze magát, sokkal inkább az a fontos, hogy a te valós lényed, hogyan érez, hogyan akar érezni. Nevezhetjük az érzelmek forródrótjának is. Minden pillanatban lehetetlen a tökéletes profilt létrehozni. A legfontosabb, hogy a lélek jól legyen.

Szeretettel,

B.