2015. 10. 05. | Hozzászólok

Ma sem kaptunk új képeket Blanca blogján a színésznőről, de a bejegyzést már el is olvashatjátok.

Péntek este olyat tapasztaltam, amit veletek is meg szeretnék osztani. Egy fárasztó hét után a péntek májusi esőként érkezett. A terv? Mozis este kis nassolással (amit a paparazzok olyan ultra érdekesnek tartanak, hogy úgy döntenek követnek végig, és nagyon közel merészkednek, és amikor azt mondom nagyon, az tényleg nagyon. És akkor úgy döntenek, még ott is kattogtatják a gépüket, mintha még nem láttak volna ember moziba menni). Több ötlet is volt, hogy mit nézzek, de pár nappal ezelőtti anyukám „mozis délutánja” a barátnőivel egyértelművé tette a döntést: Az ismeretlen Dani de la Torre-tól (mostanáig ismeretlen, nekem legalábbis, de azt hiszem közelebbről meg kéne ismerkedni vele). Anya azt mondta: „Ha könnyen emészthető filmet akarsz, hát ez nem az. Lesújtó! De egy remekmű!” Hónapok óta beszédtéma volt ez a film, és azt hiszem, hogy hiába mesél róla egy olyan, akiben megbízol, neked meg kell nézned, hogy magad győződj meg róla, hogy milyen, akár tetszik akár nem. Úgyhogy megvettem a vödör popcornomat, egy üdítőt és futás, mert már késésben voltam, besiettem a terembe a helyemre, hogy egy másodpercet se kelljen kihagynom.

Nem nagyon tudom, hol kezdjem. Bár a cselekmény csak kitalált, mégis van a filmnek mondandója. Ez csak egy film, egyértelmű. Amit csinálnak, abszolút minden színész, az természetfeletti, nyilvánvalóan Luis Tosar-ral kezdve, akinek az alakításától a hajad égnek áll (jó értelemben), aztán ott van Javier Gutierrez, Elvira Minguez vagy a fiatal Paula del Río, akitől megremeg a láb minden képkockánál. A film tele van akcióval, szorongással. A színek és fény fesztiválja, komolyan. A főcselekmény egyszerű: Carlos (Tosar) reggel a két fiával, autóval indul az iskola felé, de útközben telefonhívást kap, miszerint a kocsi alá bombát szereltek, ami felrobban, ha elhagyják a helyüket, és ha nem fizet ki egy hatalmas összeget. A film többnyire egy terepjáró belsejében játszódik, ahol kialakul egy teljesen új személy, az alatt az idő alatt, míg a városközpontból eljut egy galíciai kisvárosba. Úgy kezdődött, mint egy átlagos nap az életükben, de aztán az életükért küzdöttek.

Néha láttam saját magam, ahogy hirtelen visszatérek a testembe, és nyitott szájjal (szószerint) kapaszkodtam az ülésbe. Szokásom mocorogni rengeteget filmezés közben, de nem azért, amiért sokan mások, nehogy bealudjanak a hosszú filmeken (igen, ez nagyon rossz hátulütője tud lenni egy filmnek, hogy úgy elnyújtják a cselekményt, hogy unalmassá teszik a végére, és pálcikákkal kell kifeszítened a szemed, hogy ne aludj), hanem mert átélem a karakterek szenvedését. Minden egyes fordulatnál meg tudok ugrani, vagy amikor szenved a főszereplő, nem bírok egy helyben ülni.

Amikor kiléptem a moziból, teljesen el voltam gondolkodva, ez az, amit egy film tehet veled, elgondolkodtat. Csodálatosan éreztem magam a kollégáim munkája miatt. És felemelő, hogy ebben a szakmában dolgozhatok, hogy megoszthatom másokkal a saját élményeimet. Varázslatos, egy utazás… Mindenki a moziba!

Szeretettel,

B.

Fordította: mklau