2015. 12. 01. | Hozzászólok

Tegnapi blogbejegyzés, fordította mklau:

Habár hétköznapra esett, mégis minden meg volt már tervezve előre. Nataliával és Leticiaval már nagyon régóta erről az eseményről beszéltünk. A naptárban be volt jelölve a dátum: november 24, este. Ez volt az a díjátadó, amit a Vogue az ékszereknek szánt, az év egyik legfényesebb partija volt, és nem tudtam nemet mondani arra az ajánlatra, hogy átadjam a Legjobb Nemzetközi Ékszer díját aznap este. És minő véletlen a Piaget-nek kellett, akiknek évek óta hordom az ékszereiket, és tisztelem őket (ráadásul aznap este is őket viseltem…). Persze nem csak úgy képlegesen a márkának, hanem Raúlnak, aki a regionális vezetője a cégnek Spanyolországban és Portugáliában (de ami fontosabb, hogy ő az egyik legjobb fej férfi, akivel valaha találkoztam… és ez a kijelentés a családját is magába foglalja persze). Nagyvonalú, barátságos, egyszerű, belevaló, formális, mikor milyennek kell lenni… És ez egy újabb ok volt, hogy részt akartam venni a gálán. A kezdés fél 9-kor volt a madridi Ritz Hotelben. Most nem barátokként, ismerős arcokként lézengtük egész este, sokunknak volt az a megtisztelő feladata, hogy díjat adhattunk át. Persze az est házigazdája, Rossy de Palma pótolhatta ezt helyettünk. Megfelelőbb embert erre a feladatra szerintem nem találhattak volna.

Az este főszereplői az ékszerek voltak. Ezért olyan kiegészítőket kellett találnunk, amik nem terelik el a figyelmet a csillogó kövekről. Én a Piaget-től választottam: élénk színű drágakövekkel kirakott fülbevaló és nyaklánc arany függésen. Ütős darabok voltak. Annyira beléjük tud szeretni az ember, hogy amikor le kell venni, és haza kell menni nélkülük, akkor már szinte kibuggyan az ember könnye, és könyörög: „Ne, kérem… Csak még egy kicsikét!”

A megjelenésben a total black mellett döntöttünk: elől aszimmetrikusan csipkézett miniszoknya, hátul földig érő meghosszabbított résszel, amit pár centivel húzhattam magam mögött. Imádtam a cipőmet, ami az átláthatóság, de kiemelés játékának neveztünk el, míg az aranysárga retiküllel a fényét adtuk meg az összeállításnak.

Nataliával nagyon egyre járt az agyunk: ezen az éjszakán nagyobb szerepet játszik az egyszerűség, mint a sok vakolat… Így a hajamat a lehető legegyszerűbbre csinálta: kiengedett, egyenes, egyik oldalon eltűzve, míg a smink is nagyon leegyszerűsített, nem túlzásba vitt, az arccsont és az ajkak voltak inkább valamelyest kiemelve, és az elmaradhatatlan műszempilla. Az összes sminktermék a Chanel-től származott (mellesleg egy másik bejegyzésben majd mesélek róluk, mert volt lehetőségem kipróbálni őket, és egyszerűen csodálatosak).

Tudtam, hogy nekem ez az este rövid lesz… Szinte futottam a forgatásról, hogy időben tudjak érkezni, aztán hamar futhattam is haza, hiszen nekem másnap reggel 6-kor szól az ébresztőm, hogy mehessek vissza a Lo que escondían sus ojos-t forgatni, az új minisorozat első évadát (ez egy olyan sorozat, ami teljesen más, mint eddig, úgy elnyelt magával ez a világ, mint vakondot az odúja).

Minden díj ki lett osztva, megölelgettem Rossyt, az asztaltársaságom tagjait, meg az ismerősöket, akikkel összefutottam… Aztán irány a kocsi, és egyenesen haza. Már minden visszakerült a helyére: az ékszerek visszaszolgáltatva, a ruha lóg a csomagolásában, műszempillák a szemétben. Az este, mikor az ember lánya hercegnőnek öltözhetett megint, de éjfélt ütött az óra, és minden visszatér a rendes kerékvágásba. Nem mondom, hogy nem volt jó, de kicsit furcsa. Azt hiszem én még mindig a hétköznapi, normális, egyszerű dolgokra szavazok.

Szeretettel,

B.