2016. 01. 12. | Hozzászólok

Mai blogbejegyzés:

Öltözködés és a családi összejövetelek. Egy téma, ami több gondolatot is felvetett bennem az elmúlt napok ünnepi, családi találkáikor. Nézzük csak, nézzük át világosan: ha egy fix, külső tényezőt kell kiválasztani, hogy mi a legfontosabb, legyünk őszinték: szeretnénk, tetszeni az embereknek. Szerintem az fontosabb, hogy amikor mi belenézünk a tükörbe, mielőtt elindulunk otthonról, szépnek lássuk magunkat, meg legyünk magunkkal elégedve, és azt mondhassuk „Na, ez nem is olyan rossz, mehetünk”. Csak ugye kell a változatosság a napi szintű kinézetünk és a különleges alkalmakra szánt szettek között.

De, könyörgöm ne keverjük össze, nem az a cél, hogy a legutolsó szomszédnak is tetszeni akarunk (még ha dicsérnek is) szimplán ez egy templomi igazság (spanyol kifejezés arra, hogy ez egy tény– szerk), hogy szeretnénk jó színben feltüntetni magunkat, igen, hogy van ízlésünk például. Az a helyzet, hogy az év utolsó napján igyekeztem kitenni magamért a családi banzájon: magassarkú, ékszerek, csinos ruha. Úgy akartam átlépni 2016-ba, hogy csinosnak érzem magam, és igazából ezt is éreztem a kicsit erősebben kifestett szemem segítségével is. Előtte meg még otthon segítettem a szüleimnek a ház körül, vacsorát csinálni meg minden, szóval megérdemeltem, hogy még a hajam is extra legyen egy virágkoszorúval.

Szóval… Este ott álltam a háromnegyed órán át készülő fonással a fejemen a nappali és a konyha között, a cipő már rég zavart, szóval már nem volt rajtam, és helyette a jó kis gyapjúzoknit választottam, amit mindig tartok anyuéknál (tudjátok, azt a vastag, meleg zoknit, amit otthon mindenki imád viselni), és rájöttem, hogy elegem van ebből a kinézetből. Már a gyűrű is zavart, nem beszélve a virágkoszorúról a fejemen. Percről percre szabadultam meg a dolgoktól magamon: az otthon szelleme belém költözött, és akkor kezdtem megérteni, hogy a családi összejövetelek nem mások, mint a többi nap, csak mi tituláljuk be másmilyennek. És az én esetemben, hónapokig tudom válogatni a ruhákat, hogy mit mivel keverjek (pont, mint előző évben), és persze ilyenkor nem villan a körte a fejem fölött, hogy „igen, ezt vedd fel”. Amikor a ruhát választom ki, valahogy nem mindig jut eszembe, hogy de nem egy étterembe vagy bárba megyek, hanem szimplán haza.

Gondolom, mindez, hogy otthon nem feltétlenül kell kiöltözni, azért van, mert velük élsz, éltél, esténként, vagy délutánonként együtt társasoztatok pizsamában, és nem egymás pompájában merültetek el, nem előkelő ruhákban üldögéltetek a nappaliban. De én mindezek ellenére, ahogy kész lett a vacsora elmentem a fürdőbe gyorsan sminkelni, klasszikus ünnepi sminket készítettem, de extraként kék szempillaspirált használtam. Kimegyek, vissza a nappaliba… Apám és anyám ugyanúgy ülnek ott, hétköznapian meg minden, Pistacho meg csak ül és figyel oldalra biccentett fejjel, jó, hogy a száját nem tátotta el, igazán megdöbbent ő is, de túljutva a meglepettségén már hozta a labdáját, hogy játszunk.

Azt mondják, hogyha pirosat viselsz, akkor jó szerencséd lesz az újévben. Bár megtanultam az elmúlt évben, hogy hülyeségek ezek a babonák, de persze, tudom, mindenhol, mindennek vannak hagyományai, és tradíciója. Ahonnan én jövök, ott csak egyetlen szokás van szilveszterkor, mégpedig az, hogy éjfélkor a 12 harangszókor a szőlőt meg kell enni. Szóval, megvacsorázunk, éjfél előtt a kis dobozainkban előkészítjük a 12 darab szőlőt, és éjfélkor, minden harangszókor egyet-egyet megeszünk, és mind a 12-nek el kell fogynia a 12 kong alatt. Most büszkélkedhetnék, hogy még soha nem fulladtam meg tőle (de ez nem olyan meglepő, hiszen mindig sokat és gyorsan eszem).

Már sok éve ismerek egy embert, akinek az a szokása, hogy minden év végén leírja egy lapra, hogy mit szeretne változtatni az életében, mit akar másképp csinálni. Aztán szilveszterkor összehajtja a papírt, 12 percre beteszi a fagyasztóba, majd éjfélkor meggyújtja, és a kandallóban összekeveri a hamuval. Ez már olyan rituálé neki minden december 31.-én, szimbolikusan tekint vissza, és előre, rossz és jó dolgok felé egyaránt. Nagyon érzelmes. Színes hagyományok, mindenkinél más, egyértelmű. De szerintem az a legfontosabb ilyenkor, hogy olyanok között legyél, akik neked a legtöbbet jelentik, még akkoris, ha egy nappaliban ezren préselődtök (ez elég szórakoztató tud lenni). A lényeg a szeretettel teli energia, hogy a „Boldog Új Évet” ölelés igazi és őszinte legyen, hiába csak másodpercig tart az egész, mégis fel tud tölteni.

Sajnos van olyan, hogy csak azért veszti varázsát az ünnepi időszak, mert nincs kisgyerek a családban vagy, valami, és átváltoznak ezek a napok robotos vendégeskedésekbe, sokszor felesleges pénzkidobások zajlanak le, ahelyett, hogy az emberek meglátnák, mi is a lényege a karácsonynak, a szilveszternek, az ünnepeknek. Nem a pénz számít, azzal spóroljanak, tegyék félre, mert a szeretet a fontos.

Azt hiszem, az idő múlásával nagyon megváltoztak ezek az értékek, már csak az a fontos, hogy vajon mit hoz a Mikulás… Felveszik az emberek a láthatatlan koronát, szmokingba, meg kisestélyibe öltöznek és ennyi. Pedig ünnepelni kéne, ünnepelni együtt, őszintén ölelni egymást éjfélkor, hogy együtt menjünk a szeretet végtelenségébe és azon is túl.

Szeretettel,

B.